A határmezsgye gondolkodója - Paul Tillich

Mindjárt az elején be kell vallanom: Tillich-hel szemben elfogult vagyok. A fiatalságomra, a pályakezdésemre emlékeztet. Teológus koromban a Deák téri gyülekezet akkori lelkészeitől hallottam először róla, s még jól emlékszem, hogy – több társammal együtt – mennyire inspirálóan hatottak rám a hallottak. Úgy éreztem: ez az ember olyan kérdésekre válaszol, amelyek az én kérdéseim is voltak, de magam nem tudtam megfogalmazni, vagy ha igen, nem mertem kimondani.

Tillich megértéséhez a legilletékesebb, ő maga adja meg a kulcsot önmagát és gondolatait bemutató könyvében, melynek már a címe is sokat mondó: „A határmezsgyén”. Heinz Zahrnt német teológus megjegyzi: Tillichről fontos tudni, hogy ez a kép sokkal inkább azt fejezi ki, ami összeköt, s nem azt, ami elválaszt. Úgy is fogalmazhatnánk: a szellem diplomatája volt, nem határőre. Ő maga azt írja:

Tillich sok ilyen határt sorol fel, én itt e dolgozat keretében csak a legfontosabbakról szólok, mégpedig először sorsának, majd felismeréseinek, végül hatásának határhelyzeteiről.

Paul Johannes Tillich a németországi Starzeddelben (ma: Starosiedle, Lengyelország) született 1886. augusztus 20-án, tehát ugyanabban az évben, mint Barth, akiről lapunk előző számában emlékeztünk meg. Barthhoz hasonlóan ő is ároni családba érkezik, csak éppen evangélikusba. Felsőbb tanulmányainak állomásai Berlin, Tübingen, és Halle; párhuzamosan hallgat teológiát és filozófiát, tanulmányai befejezése után pedig előbb filozófiai, majd teológiai doktorátust szerez. Önkéntes tábori lelkészként vesz részt az I. világháborúban; az itteni katartikus élményéről a következő részben lesz szó. A háború után egy sor egyetemen tanít, megint csak felváltva minkét disciplinát. A hazája számára később végzetesnek bizonyuló 1933-as év Majna-Frankfurt filozófiai és szociológiai tanszékén találja. Az új hatalom még abban az évben felfüggeszti állásából, részben a vallásos szocialistákkal való kapcsolatai miatt, részben pedig, mert első nem-zsidó származású egyetemi tanárként kiállt a zsidó hallgatók védelmében. Amerikába emigrál, ahol baráti kollégák segítségével egy év után a New York-i Egyesült Teológiai Szeminárium professzora lesz, s mellette filozófiát ad elő a Columbia egyetemen. 1955-ben nyugalomba vonul, mely után a világhírű Harvard egyetem a „University Professor of Harvard” címet adományozza neki. Ez sokkal több puszta titulusnál: azzal jár, hogy birtokosa akkor és azt ad elő, amikor és amit csak akar. Egy életrajzírója szerint Tillich addigra Amerikában amolyan ’intellektuális szupersztár’ lett. Élete utolsó éveiben – európai vendégelőadások mellett - a Chicagói Egyetemen tanított. Chicagóban is hunyt el 1965. október 22-én. Hamvait a rákövetkező év pünkösdjén (ez volt Tillich legkedvesebb egyházi ünnepe), napkeltekor az Indiana állambeli New Harmonyban létesített Paul Tillich Parkban temették el. Sírkövén a név és az évszámok alatt mindössze egy zsoltáridézet áll: „Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz.” (Zsolt 1,3)

Visszatekintve a lezárult életútra, valóban elmondható: Paul Tillichnek minden lényeges vonatkozásban sikerült, amit tett. De maga az életút időnként több mint rögös volt; találóbb és főként stílszerűbb, ha Tillich kedvenc metaforáját használva úgy fogalmazunk: meredek szakadékokon ívelt át. Gondoljunk csak bele, könnyű kiszámítani: emigrációja évében Tillich 47 éves volt – nem éppen ideális életkor a nyelvtanulás szempontjából! Még Einstein is megsínylette a kontinensváltást, pedig ő lényegesen kedvezőbb helyzetben volt, hiszen a számok és képletek nyelve nemzetközi. Tillich helyzete összehasonlíthatatlanul nehezebb volt; nemcsak arról volt szó, hogy az egyetemi oktatóktól elvárható színvonalon kellett angolul megtanulnia. A fő nehézség abban állt, hogy az ő rendszerében a nyelvnek alapvető szerepe van; szinte új teológiai nyelvet alkotott. E ponton Zahrnt valóban az isteni gondviselés hatalmát érzi abban, hogy Tillich nemcsak túljutott a szakadékon, hanem szellemiekben-lelkiekben még meg is erősödött a túlsó parton. A próféta szava jut eszembe: „Bizony, javamra vált a nagy keserűség.” (Ézs 38,17). Zahrnt szerint „… arra kényszerült, hogy ő, aki teljes mértékben a német gondolkodás és kifejezésmód talaján állt és ebben gyökerezett, mindazt, amit addig rendkívül differenciáltan gondolt végig és fogalmazott meg, most egy idegen nyelv formáiba öntse, és a korábbinál világosabban és egyszerűbben mondja el újra.” Maga Tillich így ír erről:

Tillichet a sors nemcsak a tér, hanem az idő dimenziójában is határhelyzetbe állította – legalábbis ő maga egyértelműen így élte meg. Ezzel egyáltalán nem áll egyedül azok között, akik azokban az években születtek. A következő néhány idézet egyértelműen megvilágítja ezt az érzést. „Egy világforradalom [N.B.: nem a marxistára gondolt!] közepén élünk, amely az élet minden területét átfogja, és az élet és a világ új értelmezésére kényszerít bennünket”, s ebből a helyzetben is jellemzően a közvetítő szerepet keresi: „Az egyetlen dolog, amiben reménykedhetünk, hogy híddá lehetünk a korszakok között”. A 20. század kezdetét Európában 1914 augusztusára, az I. világháború kitörésére datálja, Amerikában ez szerinte egy fél emberöltővel később, az 1929-es gazdasági válsággal következett be. A második világháború, a végén az atombomba megjelenésével újabb történelmi cezúra, s a kettő együtt jelent radikális fordulópontot két történelmi korszak között: a világháborúk részei az említett, az egész földre kiterjedő, az egész emberiséget érintő világforradalomnak. Tillich szerint fontos meglátnunk, hogy ezek a történelmi viharok nem véletlenszerűen jöttek, amelyeket néhány gonosz ember idézett elő – közvetlenül persze ők voltak a fő végrehajtók –, hanem következményei a 19. és 20. század társadalmi struktúráinak.

Az első világháborúval kapcsolatban most térek rá Tillichnek az előző szakaszban „megígért” szörnyű élményére, amelynek még a pontos dátumát is meg tudja adni. Önkéntes tábori lelkészként, Verdun előtt egy éjszaka a pergőtűzben a haldoklók között bolyongott. Végül győzött a fáradtság, elnyomta az álom, s másnapra már minden bajtársa halott volt. „Mikor felébredtem, azt mondtam magamnak: ez gondolkodásom idealista oldalának vége.”

A II. világháború, s azt követő két évtizedben a gyilkolás technikájának ugrásszerű fejlődése láttán pedig Tillich úgy látja, hogy az ember „… nemcsak hogy a legsúlyosabb katasztrófákat tudja maga mögött, hanem továbbra is olyan helyzetben él, amely a lehetséges katasztrófák bekövetkezésének veszélyével terhes.”. E szituációnak persze közvetlen következményei vannak a hitre is: „Nem maradt a hitnek egyetlen olyan erődítménye sem, amelybe ne hatoltak volna be a kétely elemei”. Tillich ebben a drámai szituációban tanította és bátorította élete végéig hallgatóit, olvasóit. Nem véletlenül viseli egyik legfontosabb műve (történetesen épp az első, amit tőle olvastam) a Létbátorság (The Courage to Be; der Mut zum Sein) címet.

Sorsának határhelyzetei után most térjünk rá Tillich tanításának hasonló vonatkozásaira. Valamennyi közül - már csak kettős oktatói tevékenysége miatt is – a legkézenfekvőbb és ennek folytán legközismertebb a teológia és filozófia viszonya munkáiban. Az idő folyamán kisebb könyvtárat írtak már e témában, éppen ezért most is csak maga Tillich véleményét ismertetem. Mindenek előtt arra mutatott rá, hogy már maga a teo-lógia szó is implicite tartalmazza ezt a kettősséget: a „theosz” a misztériumot, a „logosz” a logikát. Máshol azt mondja: „A szintézis vált saját utammá. Követte a nagy német filozófusokét Kanttól Hegelig, és megmaradt minden teológiai művem hajtóerejének.” S a talán legismertebb megnyilatkozása a témában:

Mindazonáltal éppen ez a centrális kérdés, a Tillich által kidolgozott Isten-fogalom az, ami kezdettől fogva megosztotta a lelkeket. Aki a határon áll s közvetíteni akar két oldal között, annak számolnia kell azzal, hogy végül is egyik oldal sem fogadja el igazán. Így történt ez vele is: sok filozófusnak túlságosan teológus, sok teológusnak pedig túlságosan filozófus volt. Az egyházban voltak olyanok, akik korát messze megelőző gondolkodónak, lelki felszabadítónak tartották; mások viszont burkolt ateistának, vagy legjobb esetben panteistának nevezték. Mit is tanított hát tulajdonképpen Tillich Istenről? Mások véleménye helyett ezúttal is tőle magától idézek, mégpedig nem a Létbátorságból, nem is Rendszeres teológiájából, hanem egyik híres és nagyon karakterisztikus prédikációjából (nála hittan és igehirdetés amúgy sem válik el élesen; erről majd ezután lesz szó), melyben Istent a mélységi dimenzió fogalmával írja körül.

Talán már ebből az egyetlen idézetből is ráérzünk arra, miért voltak sokaknak fenntartásaik – mindkét oldalon. Ateista filozófusok attól tartottak, hogy Tillich rafinált módon „meg akarja keresztelni” őket. Egyházi oldalon viszont a konzervatív teológusok azt kérdezték: nem tágítja-e ki túlságosan is ki Tillich Isten fogalmát s ezzel nem „vizezi-e fel” a Biblia üzenetének propriumát?

Az előző, meglehetősen elvont szakasz után ez a negyedik határhelyzet sokkal konkrétabb. Olyan jelenségről van szó, amit Tillich maga is megemlített, egykori hallgatói is észrevettek, és azonnal észrevesszük mi, mai olvasói is, ha bármelyik művébe belelapozunk. Röviden arról van szó, hogy Tillich egyszerre volt tanár és igehirdető s a kettőt nem tudta, de nem is akarta szétválasztani. A katedrán is bizonyságot tett és a szószéken is tanított. Ennek persze az a következménye, hogy tanulmányai néha kifejezettek prédikációnak, igehirdetései viszont kisebb egyetemi előadásnak hatnak. Mindezzel együtt Tillich egyetlen műve sem nehéz olvasmány – két okból sem. Az egyik az, hogy nem véletlenül dolgozott annyit teológiai-filozófiai „szótára” kimunkálásán: stílusa nyelvileg egyszerű és kristálytiszta. A másik, mélyebb ok pedig az, hogy írásaiban is tükröződik a közvetítő szándék. Az elején említett első benyomásom azóta csak megerősödött bennem: ő sohasem monológot mond, hanem dialogizál az olvasóval: szinte megelőlegezi az olvasó kérdéseit, s azokra válaszol. S hogy ez nem csupán belemagyarázás, azt éppen fő műve, a három kötetes Rendszeres teológia mutatja a legvilágosabban. Ebben a kérdés-felelet struktúrát rendező elvvé emeli, amit ő maga „korrelációs módszernek” nevezett. A dogmatika 5 fő részének mindegyikében az emberi adottságra, mint kérdésre következik az Isten igéjére alapozott válasz. 

Tillich halála óta immáron másfél emberöltő telt el, így önként adódik a kérdés: mi az, ami maradandó a tillichi életműben? Nos, természetesen egyáltalán nem felejtették el – ahhoz túl nagy formátumú gondolkodó volt. Ma is működik úgy Amerikában, mint szülőhazájában Tillich-társaság, újra kiadják műveit, tanulmányokat és doktori disszertációkat írnak róla. De – mennyire hat még összetéveszthetetlenül eredeti gondolkodása az utódokra? Határhelyzetéből adódóan – ellentétben a másik két nagy teológussal, Barthtal és Bultmannal – már életében sem teremtett iskolát. Inkább utánzói és epigonjai voltak és vannak, mint elkötelezett tanítványai. Másrészt az elmúlt évtizedekben az idők szelei sem fújtak kedvezően Tillich számára. Egy Amerikában megjelent válogatás (The Essential Tillich) előszavában a szerző részletesen beszámol erről az új miliőről, ami a tengeren túl jellemzi az egyházat. A gyülekezetekben drámaian felerősödött a sokszor agresszív fundamentalizmus, az akadémiai teológiára viszont az univerzális gondolkodás helyett egyre inkább a specializálódás jellemző – egyik sem jó táptalaj Tillich gondolatai számára. Az egyetlen kivétel (némileg meglepő módon), ahol valóságos Tillich-reneszánszról lehet beszélni: a pszichoterápia. E témájú írásai iránt nagy a kereslet nemcsak az egyházban, hanem azon kívül is. Ennek bizonyára Tillich is örülne, hiszen nem egy helyen írja, hogy teljes gondolati rendszerének célja nem más, mint a gyógyítás.

Idős korban az ember természetesen árnyaltabban látja már ifjúságának bálványait – nagy baj volna, ha nem így lenne. Mindazonáltal az én „Tillich-mérlegem” ma is egyértelműen pozitív: a 20. század egyik legnagyobb teológusának tartom. Éppen ezért, amikor néhány éve valaki félreérthetetlen malíciával megjegyezte: „Tillichnek mindenről Isten jut eszébe”, azonnal visszakérdeztem: „És az baj?” Úgy is kérdezhettem volna: „Lehet-e nagyobb dicséretet mondani egy teológusról?”